Kaptunk egy nagyon kedves rókasztorit Zsuzsától! A Mátrában élő négylábú barátaink igazán jól bántak a betolakodó kétlábúakkal és egy kis betekintést engedtek a játékos, éjszakai életükbe. No, de olvassátok inkább el:

„Van egy titkos erdei zarándokhelyünk a Mátrában, ahol rendszeresen találkozunk rókákkal. Egy olyan faházban szoktunk megszállni, ami majdnem teljesen el van vágva a külvilágtól, csak egy másik vendégház található a közelben, körülöttünk pedig erdő.

Első alkalommal, rögtön az érkezésünk után, egyszer csak azt vettük észre, hogy fényes nappal, tőlünk 20-30 méterre elsétál egy róka, majd leül a földútra, pont olyan mozdulattal, ahogy a kutyánk szokott és bámul minket. Pár perc bámészkodás után továbbment dolgára, mi pedig nagyon örültünk a találkozásnak. Este kimentünk a házikó elé szalonnát sütni, majd 10-kor kezdődött az igazi móka…megjelentek a rókák! Egy mamaróka jelent meg a tűz körül két tinédzser korú kölykével, majd jöttek még többen, kicsik is, nagyobbak is, felváltva. Lesték, hogy mikor tudnak csenni tőlünk 1-1 falatot, ami meg is történt: a mamaróka odajött mellénk és lelopott egy hatalmas szelet szalonnát a tányérunkról, ami kb. 50 centire volt tőlünk egy kövön – mi persze ezen nagyon kacagtunk, és dobtunk nekik még néhány szeletet, hogy mindenkinek jusson. Tudom, a rókákat nem szabad etetni ésatöbbi, de mégsem bírtuk tétlenül nézni, ahogy sóvárogva körözgetnek a tűz körül, főleg szegény kicsik.

Mivel tudjuk, hogy a veszettség szerencsére nagyon ritka Magyarországon, a rókacsalád pedig egészségesnek tűnt, így nem tartottunk tőlük. Sejtettük, hogy ez azért nem a normális viselkedés egy erdei rókánál, szokatlanul bátrak voltak, de mivel a kisvasút közelsége és a vendégházak miatt rengeteg turistával találkoznak, ezért gondoltuk, hogy hozzászoktak az emberekhez, és hogy rájöttek, ahol ember van, ott kaja is van. Később kiderült a “szelídség” valódi oka: a közeli vendégház tulaja nevelte fel a rókacsaládot, akikkel első nyaralásunkkor találkoztunk. Következő évben már sajnos csak egy családtagjuk volt meg, ő a vendégház kertjében él, pont úgy, mint egy kutya, fényes nappal ott hűsöl a fűben és várja a reggelit meg a vacsorát.

A különleges rókacsaládról sikerült több fotót készítenem, mivel menetrendszerűen minden este megjelentek. Igazából nagyon játékos kis lények, borzasztóan rosszak, randalíroznak. Ha véletlenül kint hagytunk egy szemeteszsákot, azt szétverték és elkezdtek focizni a kiszedett flakonokkal hajnali 5-ig – volt, hogy ki kellett mennünk elvenni előlük, hogy tudjunk aludni. Nem féltünk tőlük, a lábunk körül szaladgáltak és eszük ágában sem volt megtámadni, vagy csak úgy megharapni, de ostobák sem vagyunk – tudjuk, hogy nem szabad megpróbálni megsimogatni, mert annak – mint minden normális, vadon élő állatnál, akár egy kóbor macskánál is – harapás lehet a vége. Nem is beszélve arról, hogyha veszettséget nem is, de rengeteg más betegséget vagy élősködőket hordozhatnak – emiatt mondjuk jobban félteném inkább a kutyámat, mint magunkat, de pont emiatt soha nem is visszük magunkkal az erdőbe.

Az embereknek általában semmi okuk nincs rettegni a rókáktól, mert mint említettem a veszettség nagyon ritka – inkább csak hozzászoknak az ember közelségéhez, ahogy egyre több területet veszünk el tőlük és egyre inkább benyomulunk az életterükbe. Dúvadnak nevezzük őket, félelmetesnek hisszük, mégis, ha élőben találkoznátok vele, látnátok, milyen aprók, és egyáltalán nem az a természetük jellege, hogy az ember torkának akarnának ugorni – a kajalopás viszont annál inkább 🙂 Egy kis kajáért bárhonnan bármit ellopnak, ilyenkor azért szerencsés, ha a kezünk vagy más végtagunk nincs elérhető közelségben, mert elég vadmalac módjára tudnak viselkedni, ha kajáról van szó. Egyszer az olajlámpásunkat nézték kajának, és beleharaptak, leverték, az pedig széttörött…szerencsére senki sem sérült 🙂

Tehát szalonnasütés után mindig elpakoltunk, felültünk a kinti asztalra, és órákon át figyeltük a sötétben, ahogy prüntyögnek, nyekegnek, szaladgálnak és mindent megvizslatnak. Az egyik kisróka kiszemelte magának a (direkt miattuk) faágra magasan fellógatott szemeteszacskót és mindenáron próbált felugrani hozzá, hogy leszedje – a sikertelen próbák után prüntyögve mekegett a zacskóra :)”
– Zsuzsa

Egyszóval mi, rókák valójában inkább csodálnivaló lények, mint félnivalóak vagyunk, de csak ésszel csodáljatok minket, messziről, és sose nyúljatok hozzánk, vagy más vadállathoz az erdőben! Akkor se, ha egy kölykünket találjátok meg, aki cukinak tűnik vagy egyedül van – a mamája valószínűleg hamarosan visszatér hozzá, de elhagyhatja a kölykeit, ha emberszagot érez rajtuk. Hazavinni meg pláne ne vigyetek minket, mert szétverjük a lakást és hamar rájöttök, hogy vadállatot nem lehet otthon tartani.

Ha TÉNYLEG megbizonyosodtok afelől, hogy egy rókatársunk életveszélyben van (akár kicsi, akár nagy), ne nyúljatok hozzá, hívjátok az Állatmentő Sereget a +36202635198–as telefonszámon.

Köszönjük a rókasztorit Zsuzsának!

Itt pedig a képek a pajkos, tolvaj, rőt bundásokról:

[fblike]